„Munka, alázat, akarat – és hit” – Interjú Balog Judit nagydobronyi születésű kézilabdakapussal

Nagydobronyból indult, Ungvári Kárpátiban lett élvonalbeli játékos, majd Magyarországon a női kézilabdázás legerősebb bajnokságában több klubban is megfordult. Balog Judit pályafutása során ukrán bajnoki címeket szerzett, bemutatkozott az ukrán válogatottban, világ- és Európa-bajnokságon is szerepelt. Közben sérülések, újrakezdések és nehéz döntések is kísérték az útját. A kárpátaljai kapussal gyerekkorról, hitről, válogatottságról, a visszatérésről, Békéscsabáról és a fiatal kárpátaljai kézilabdázók lehetőségeiről beszélgettünk.

– Nagydobronyból indult, majd eljutott az ukrán élvonalba, a magyar bajnokságba és az ukrán válogatottba. Amikor gyerekként elkezdett kézilabdázni, gondolta volna, hogy idáig vezet majd ez az út?

– Nem, amikor elkezdtem, egyáltalán nem ez volt a cél. Először hatodik osztályos koromban kerültem közelebb a kézilabdához. Édesanyám figyelt fel egy hirdetésre, hogy a falunkban egy ungvári edző fog edzéseket tartani, és megkérdezte, volna-e kedvem kipróbálni. Így kezdődött minden. Ungvárra a sportiskolába kerülve még átlövő voltam, de nem igazán szerettem azt a posztot. Maga a mozgás tetszett, és az is bennem volt, hogy Ungváron megtanulok ukránul, mert akkor még ott képzeltem el a jövőmet. De, amikor úgy alakult, hogy beállhattam a kapuba, már az első edzés után éreztem, hogy ebből akár több is lehet.

– Mikor és hogyan dőlt el, hogy kapus lesz?

– Én mindig szerettem volna kapuba állni, sokszor mondtam is, de nem engedték. Azt mondták, magas vagyok, hosszúak a végtagjaim, jó leszek átlövőnek. Az egyik egészségügyi vizsgálatnál szívritmuszavart állapítottak meg nálam. Ezért csökkenteni kellett a terhelést. Akkor mondta az edző, hogy jó, álljak be a kapuba, mert ott nem kell annyit futni. Én pedig mindig ezt szerettem volna. Úgyhogy semmi sem történik véletlenül.

– Hogyan került be az Ungvári Kárpátiba, és mit gondol, miért szavazott Önnek bizalmat Borisz Petrovszkij ilyen fiatalon?

– Azt nem tudom, az ő fejében pontosan mi lehetett, de talán látta rajtam a szorgalmat, az alázatot és azt, hogy nagyon akarom. Lehet, hogy látta, lehet belőlem valami, és úgy volt vele, majd kihozza belőlem.

– Nagyon fiatalon lett az ukrán élvonal egyik meghatározó csapatának tagja, két bajnoki címet is szerzett. Ez nem jelentett túl nagy nyomást?

– Igazából minden nagyon természetesnek tűnt. Ahogy felkerültem, egyre ügyesebb lettem, és nem teherként éltem meg, inkább megkönnyebbülés volt. Nem az történt, hogy odakerültem, és nem tudtam teljesíteni, hanem valahogy minden úgy alakult, ahogy annak kellett. Van egy ige, amit nagyon szeretek: tedd meg, ami tőled telik, a többit pedig bízd rám. Hiszem, hogy ez így is volt. Ami tőlem telt, azt megtettem, a többit pedig rábíztam Istenre.

– Nagyon fiatalon, tizennyolc évesen Magyarországra került. Mi volt nehezebb: szakmailag felvenni a tempót, vagy emberileg megszokni az új közeget?

– Mindkettő nagyon nehéz volt. Teljesen más közegbe kerültem, távol a családomtól. Ungváron is éltem már, de akkor minden hétvégén otthon voltam, ha úgy alakult, a szüleim hétközben is jöttek, találkoztunk. Magyarországra egyedül mentem, ráadásul elég messzire. Szakmailag és emberileg is nagy váltás volt.

– Borisz Petrovszkij annak idején nem örült ennek a döntésnek. Azóta sikerült rendezni vele a kapcsolatot?

– Igen. Később volt egy mérkőzés, amelyen jól ment a játék, nyertünk is, és ő is ott volt. Odajött gratulálni, és attól kezdve rendeződött a kapcsolat. Amikor Ungváron járok, szoktam meccsekre menni, bemegyek hozzá az irodába, beszélgetünk. Amikor tavaly szó volt arról, hogy abbahagyom a kézilabdát, még azt is mondta, hogy akár edzősködhetnék is mellette. Nagyon kedves és támogató volt.

– Mit jelentett Önnek az ukrán válogatott meghívása?

– Őszintén szólva először fel sem tudtam fogni. Nem tudtam igazán felfogni, mekkora különleges dolog ez: hogy mennyi ember közül, onnan indulva, ahonnan én indultam, idáig eljutottam. Először csak edzésekre hívtak, aztán ahogy látták, hogy teljesítek, már minden összetartásra meghívtak, bekerültem a keretbe, később pedig kezdő kapus lettem.

– Emlékszik az első válogatott mérkőzésére?

– Ha jól emlékszem, Korea ellen volt egy edzőmeccs Kijevben. Nagyon fiatal voltam, az utolsó öt percet kaptam meg. Talán nem kaptam gólt, jókat védtem. Később mesélték el, hogy ott volt a lelátón Andrij Melnik, aki ma a szövetség elnöke, és akkor mondta, hogy én vagyok az, akire szükségük lehet. Akkor erről még semmit nem tudtam, csak utólag derült ki, hogy onnan indult el ez az egész.

– Magyarországon több klubban is játszott: Győrben, Vácon, Kisvárdán, Békéscsabán, Szombathelyen és a Vasasban. Melyik állomás formálta Önt a legtöbbet?

– Ezt nehéz egyetlen klubra leszűkíteni, mert minden csapatnál volt jó és rossz is, de alapvetően mindenhol jól éreztem magam. Minden klubra, ahol hosszabb vagy rövidebb ideig játszottam, hálával tekintek vissza. Ami rosszabb volt, azt igyekszem elfelejteni, és inkább azt nézem, miből tudtam fejlődni. Az viszont nem titok, hogy Békéscsabán korábban is nagyon szerettem lenni. Most nem gondoltam volna, hogy lesz még olyan hely, amely visszacsábít, és ahol újra azt érzem, hogy mosolyogva megyek edzésre. De most ezt érzem, és ezért nagyon hálás vagyok.

– Ha visszatekint az elmúlt évekre, elégedett azzal, amit elért? Van Önben hiányérzet?

– Válogatott szinten nagyon örülök, hogy sikerült világbajnokságra és Európa-bajnokságra is kijutni. A válogatott mindig több emberen múlik, jó lett volna jobb eredményeket is elérni, de szerintem amit lehetett, abból kihoztuk a maximumot. Egy sportolóban mindig van hiányérzet, mindig többet és jobbat akar, de örülök annak, hogy világversenyeken is ott lehettem. Rossz lett volna úgy elköszönni a válogatottól, hogy nem vagyok részese ennek. Klubszinten inkább a saját teljesítményemmel kapcsolatban van bennem olyan érzés, hogy jó lett volna még ügyesebbnek lenni, még jobb csapatokhoz eljutni, kimagaslóbb teljesítményt nyújtani. De úgy érzem, amit magamból ki tudtam hozni, azt kihoztam. Erre voltam hivatott, és ezért is hálás vagyok.

– Tavaly volt egy pont, amikor úgy döntött, abbahagyja a kézilabdát. Mi vezetett ehhez?

– Régen megígértem a szüleimnek, hogy addig fogom csinálni, amíg boldoggá tesz, és amíg testileg-lelkileg nem okoz problémát. Pályafutásom alatt háromszor is műtöttek, fájtak a térdeim. De utólag úgy érzem, ehhez az is hozzátett, hogy lelkileg sem voltam rendben. Azt vettem észre, hogy ami korábban boldoggá tett, az már nem okozott örömet. Ha pedig valami nem okoz örömet, akkor teljesíteni sem tudsz úgy. Sok megkeresésem volt akkor is, amikor azt mondtam, hogy abbahagyom, de úgy éreztem, nem lenne korrekt elfogadni őket. Ha elmegyek egy csapathoz úgy, hogy belül már nem akarom ezt csinálni, akkor nem leszek a hasznukra. Nem akartam senkit hátráltatni csak azért, hogy kézilabdázzak és pénzt keressek vele.

– Mi fordította vissza mégis a kézilabda felé?

– Pihentem három hónapot, aztán Békéscsabán kapusprobléma lett, és Marosán György Békéscsabai Előre NKSE vezetőedzője hívott. Ő korábban Szombathelyen volt az edzőm, emberileg és szakmailag is nagyon szerettem. Elmondtam neki, miért hagytam abba: hogy lelkileg fel kell hozni, testileg és fizikálisan sem vagyok a topon, és szükségem van egy támogató edzőre, aki ezt megérti. Végül mindent megkaptam tőlük, amire szükségem volt. Egyik nap pedig azt vettem észre, hogy mosolyogva megyek edzésre, úgy, mint régen.

– Most hogyan látja a folytatást? Mennyi van még Önben játékosként?

– Békéscsabával két évre hosszabbítottam. A következő évre az a cél, hogy visszajussunk az NB I-be. Utána legalább egy évet még az NB I-ben játszani azzal a csapattal, amellyel közösen kiharcoltuk a feljutást, és ott a bennmaradást is elérni – ez nagyon jó lezárása lenne a pályafutásomnak. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy semmi nincs már bennem, kész, nulla. Most viszont új erővel vagyok újra.

– A Békéscsabával a harmadik hely már biztos. Elégedettek ezzel az eredménnyel?

– Igen. A Békéscsaba neves klub, a város és mindenki megérdemelné, hogy ne essen ki, sőt azt is, hogy egyből visszajusson. De nagyon nehéz helyzetből indult a szezon. Elnökségváltás volt, szinte az összes játékos elment, csak négy-öt játékos maradt élő szerződéssel, és az új vezetőségnek június-júliusban kellett csapatot építenie, amikor már nagyon nehéz igazolni.

Ehhez képest a harmadik hely nagyon jó eredmény. A csapat nagyjából egyben is maradt, igazoltunk is hozzá néhány játékost, úgyhogy bízom benne, hogy a következő szezonban a feljutás lesz a cél, és sikerül is elérni.

– A „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány, a Magyar Kézilabda Szövetség és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem stratégiai partnerségben működtet Kézilabda Tehetségpontokat a régióban élő fiatalok számára. Nemrég mentorként csatlakozott a programhoz. Hogyan látja, ma könnyebb egy kárpátaljai magyar fiatalnak elindulni ezen az úton?

– Igen, rengeteget segít. Most sokkal jobbak a lehetőségek, mint az én pályám kezdetén voltak. Interneten is könnyebb tájékozódni, elérhetőbekké váltak a programok, több edző foglalkozik a fiatalokkal, és ez nagyon sokat jelent.

– Mit tanácsolna egy kárpátaljai fiatalnak, aki hasonló vagy akár még nagyobb utat szeretne bejárni?

– Munka, alázat, akarat. És hit. Ha nem hiszed el magadról, hogy képes vagy rá, akkor bárki mondhatja neked, hogy milyen ügyes vagy, nem fog jól elsülni. El kell hinni, és tenni kell érte.

– Mi volt a legnehezebb időszaka sportolóként?

– A keresztszalag-szakadás utáni felépülés. Az nagyon megviselt lelkileg és testileg is. Kilenc hónap kellett ahhoz, hogy újra pályán legyek. A legrosszabb az volt, amikor ott voltam a csapat mellett, a pálya szélén gyógytornáztam, ők pedig azt csinálták, amit én is szerettem volna. Nagyon rossz érzés volt. Sérülés után ugyanakkor mindig volt bennem labdaéhség. Vártam, hogy újra csinálhassam. Nem úgy éltem meg, hogy a kihagyás hátrányt okoz, hanem még erősebben, még motiváltabban akartam visszatérni.

– A válogatottsággal mi a helyzet?

– A válogatott szerepléstől véglegesen visszavonultam. Amikor elköszöntem, akkor nem gondoltam, hogy visszatérek a kézilabdába, végül mégis így alakult. De jeleztem, hogy a válogatott már sok lenne. A csapat is nagyon átalakult. Úgy voltam vele, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt.

– Kinek a leghálásabb azért, hogy idáig eljutott?

– A szüleimnek és a Jóistennek. Nélkülük egyik rész sem működött volna. A szüleimtől mindig megkaptam a lelki támaszt és a szeretetet. Azt is nekik köszönhetem, hogy Istenben tudok hinni, bízni és rá támaszkodni, mert ebben nevelkedtem. Mindent nekik köszönhetek.

– A szülei az első perctől mindenben támogatták. Ma is ilyen közel vannak Önhöz és a pályafutásához?

– Igen, mindenben támogatnak, mellettem vannak. Napi szinten beszélünk, bármi van, telefonálunk. Ez nem változott. Apukám már nem néz annyi meccset, mint régen, amikor még vissza is nézte őket, ha élőben nem tudta. Most már inkább unokát szeretne, mint kézilabdát.

– Ha találkozna a gyerekkori önmagával, mit mondana neki?

– Azt, hogy legyen sokkal nagyobb önbizalma. Én most is olyan vagyok, hogy ha van egy jó meccsem, akkor is azt nézem, mit csináltam rosszul. Ha valamit jól csináltam, arra is azt mondom, hogy lehetett volna jobban. Nagyon maximalista vagyok magammal szemben, és ez az önbizalmamra is hat.

Kapcsolódó cikkünk:

„Nagyon vártam már a kezdést, örülök, hogy itt lehetek” – │KISZó-interjú a nagydobronyi Balog Judittal, aki a Vasasba igazolt

„Nagyon vártam már a kezdést, örülök, hogy itt lehetek” – │KISZó-interjú a nagydobronyi Balog Judittal, aki a Vasasba igazolt

Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.

Állítsd be a Kárpáti Igaz Szó-t preferált forrásnak!