Jobbágy Károly verse a szabadságért lázadó népről október 1956-ban

A nép feltámadása a küzdelemben

Jobbágy Károly verse mély érzelemmel szól arról a hatalmas felkelésről, amelyben a nép nem hagyta, hogy a bitófák, a kegyetlen kínzások, a börtön és a halál megtörjék lelküket. A holt tizenkét évnyi sírból feltámad, újra talpra áll — immár óriásként, aki szobrokat dönt, széttépi a rabság jeleit.

A jogot követelő szolga

Az, aki eddig rab volt a földjén, most parancsol és ítél, arcát fény járja át. Az elnyomott, akit egykor megalázva vezettek sorban, már nem ismeri önmagát: lerázza láncait, és kiáltja, hogy választani kell, rabok vagy szabadok legyünk-e.

Az elnyomók rémülete

Azok, akik korábban megkötöztek mindenkit, most riadtan figyelik, amint a nép hatalmas ökle sújt le rájuk, megszüntetve a bilincseket, amik egykor fogva tartották a szabadságot.

Hála és tisztelet a forradalom ifjúságának

A költő méltatja a fiatalokat, akik bátran kiálltak egy olyan földön, ahol sokan az életunt halálba hajszolták magukat. A forradalom hőseinek többé már nem kell szégyenkezniük, hiszen az elnyomás legyőzhetővé vált.

A forradalom hangja és áldozatai

Az induló a Himnusz volt, amikor a puskatűz eldördült, és még a könnygáz, a tűz sem állította meg az elszánt forradalmárokat. Könnyeztek és vérezték a diákok — a forradalom dicső kivitelezői — akik életüket áldozták a szabadságért.

---

Forrás: Kárpátalja.ma